Néhány évvel ezelőtt egy olasz cserediák mentoraként tevékenykedtem egy évig. Miután hazautazott, a családja meghívott engem nyárra, mert ők is szerettek volna jobban megismerni. Akkor még nem tudtam, hogy a látogatásom augusztus 15-ére, vagyis Ferragosto ünnepére esik, így persze azt sem, hogy ez lesz majd olaszországi utazásom leginkább gyomrot próbáló napja. 

A nap azzal kezdődik, hogy ébredés után lesétálok a konyhába, ahol reggeli helyett csak egy kis kávé és sütemény fogad. Az előző nap kiadós étkezései után a gyomrom szinte szó szerint rázendít az Örömódára annak tudatában, hogy néhány óráig csak úgy szimplán élvezheti az életet, nagyobb mennyiségű és folyamatosan érkező szilárd táplálék emésztése nélkül. Az eszem persze már ekkor is a helyén van, és jól tudja: ha ilyen sovány reggelivel indul a nap, akkor Mária mennybemenetelének ünnepén itt aztán bizony nagy zabálás lesz.

Valamikor dél körül autóba pattanunk, és útnak indulunk az egyik környékbeli házhoz. Egykori cserediákom, Martina elmondása szerint az övét leszámítva itt él az egész família, összesen hat család. Nagy buli lehet karácsonykor, gondolom, de az persze eszembe sem jut, hogy most is hasonló kaliberű fiesztára számíthatunk. A rokonok sorra járulnak elénk, én olyan húsz főnél vesztem el végleg a fonalat a nevek terén. A családi feladatmegosztás is rögtön egyértelmű: nők a konyhába, férfiak az asztal köré.

Az egyik sógorszerű rokonról hamar kiderül, hogy jól beszél angolul, a várakozás perceit tehát ő tölti ki. Körbevezet a kertben, elmondja, hogy amit ma enni fogunk, az gyakorlatilag mind saját fogás vagy termés. Akad a ház körül eper, paradicsom, padlizsán, petrezselyem és bab is, de persze citromért se kell a sarki Penny Marketbe szaladni. Pláne, hogy errefelé nincs is.

A rögtönzött idegenvezetés után megtapasztalom, ami miatt előzetesen Martina a legjobban aggódott: van itt néhány keményfejű családtag, akik szerinte megesznek engem reggelire. Egyikük elő is áll rögtön a kérdéssel, hogy tudnak-e a magyarok inni. Gyorsan megértem, hogy itt ilyen “Igazi férfi vagy-e?” típusú játékra invitálnak engem, én pedig gondolkozás nélkül felszevem a kesztyűt, és rávágom: igen, a magyarok tudnak inni.

Persze errefelé a tett első, a szó csak második, így hát a következő pillanatban előkerül egy fél literes korsó, amit rögtön meg is töltenek nekem vörösborral. Nosza akkor, lássuk, mondják, én pedig néhány perc alatt megalapozom a tekintélyemet (no meg a bor által a saját hangulatomat is) a családban.

Martina közben még mindig aggódva bámul, és egy rá oly jellemző “Úristen”-el intézi el a látottakat. Túl sokat agyalni azonban nincs idő, megérkezik az első fogás: sonkával, sajttal, padlizsánnal és sárgadinnyével melegítjük be a gyomrunkat.

Mondanom sem kell, hogy a család borfogyasztásban leginkább tapasztalt tagja tovább folytatja beavatásomat, és minden fogás után újratölti az előttem álló, immár csak három decis boros poharat. Gyors fejszámolást végezve rájövök, hogy hét fogással kalkulálva ez további hat korsó bort jelent, ami papírforma szerint kimeríti a külföldi ország területén történő alapos lerészegedés fogalmát. Elkezdek tehát bőszen kenyeret enni, az majd jól felszívja a dolgokat, közben pedig jeget és gyümölcsöt is kérek a korsóba. Annyival kevesebb bor fér ugyanis belé. 

Töltés után érkezik a második fogás: spagetti paradicsommal és kagylóval. Még reggel az egyik társalgásban elcsíptem, hogy mondják olaszul, gyorsan vágom is rá, hogy “ó, kagyló”. Az ilyen mindig garantált siker, a család oldódik, hála a bornak pedig én is. És megint eszünk.

Közben újfent megtöltik a korsómat is, amit előtte már rutinosan megpakoltam nagy jégdarabokkal. Láthatóan Martina is beletörődött az elkerülhetetlenbe, vagyis hogy nem úszom meg a napot józanon, sem családjának további ugratásai nélkül. 

Közben folytatódik az “Igazi férfi vagy-e?” játék is, természetesen. Mert ugyebár, ha az vagy, akkor a grillezéshez bizony érteni kell. Kezembe nyomnak hát egy húsfogót, és beállítanak ételt készíteni. Ennek két szempontból is örülök: egyrészt vidéken nőttem fel, tehát ami hússal kapcsolatos, az nem fog ki rajtam, másrészt a kis jelenetnek hála elfelejtik újratölteni a boros korsómat. Aki pedig időt nyer, az életet nyer, ugyebár.

Nem sokkal később az elkészített finomságok némi citromos zöld saláta kíséretében az asztalunkon landolnak. Észrevétlenül ránézek az órámra, és megállapítom: lassan két órája eszünk.

Alighogy végzünk a hússal, jön a beavatás következő állomása, ami nemes egyszerűséggel a “Tudsz-e öcsém kagylót enni” nevet viseli. Az egyre észrevehetőbb bormámorban úszó rokon rögtön tart nekem egy kis szemléltető előadást arról, hogyan is kell az ilyet csinálni, majd már szedik is a tenger gyümölcsét a tányéromba.

Némi hezitálás után úgy döntök: taktikusan elhallgatom azt a tényt, hogy egykori ERASMUS tanulmányaim alatt a lányok többször is főztek nekem kagylót, így sem az íz, sem az étel elfogyasztásának módja nem ismeretlen számomra. Miután látják, hogy a kis adagokkal könnyen boldogulok, a beavatásomért felelős családtag fog egy hatalmas kagylóhéjat, megpakolja öt-hat kagylóhússal, és a kezembe nyomja. Én pedig teli gyomrom heves tilakozása ellenére egy falatra nyelem le a kimért adagot, tiszteletet és egy újabb korsó bort kiérdemelve a mutatványért.

Szerencsére közben érkezik a non-tengeri gyümölcs is, amit már csak azért is várok kitörő lelkesedéssel, mert mint azt korábban megtudtam: igazi olasz ember gyümölcs után bort nem iszik. Sikeres beavatásomat tehát borittas mesterem “mio amico” felkiáltással tarkított ölelésével, valamint egy 25 kilós görögdinnyéből nyert szelettel ünneplem.

Gyümölcs tehát pipa, így három és fél órával az étkezés megkezdése után emberi számítás szerint már csak a desszert maradt hátra. Hamarosan érkeznek is a családtagok által sütött különféle torták, amelyek közül rögtön lecsapok a Martina anyukája által készítettre, és megspékelem azt még két másik szelettel. Ha már lúd, legyek kövér…

Nagy nehezen befaljuk a sütiket is, majd egy kávét követően össznépi beszélgetés, bolondozás veszi kezdetét, kitűnő hangulatban. Most már Martina is mosolyog, és élvezi a játékot a család gyerekeivel. Öt óra körül sok puszi és ölelés közepette búcsút mondunk a rokonoknak, és autóba pattanunk, hogy otthon aludjunk egyet a négyórás ebéd fáradalmaira.